2. Fejezet

Itt a 2. Fejezet!

Az első fejezet sikerén belelkesedve hozom a másodikat! Remélem tetszeni fog! :3

Jó olvasást!

*****

A kocsiban a látottakon gondolkodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy szimplán megőrültem, vagy csak az idegesség ment az agyamra. Az a lány... Gyönyörű volt. Habár csak egy pillanatra láttam, mégis úgy éreztem, mintha ismerném. Apa valószínűleg láthatta rajtam, hogy valamin elbambultam, mert a következő pillanatban megszólalt:

- Remélem nem a legújabb Vans kollekcióról fantáziálsz!
- Mi?- eszméltem fel.
- Zozo,  merre jársz? Jó lenne, ha összeszednéd magad!
- Persze, bocsánat... Csak José viselkedésén agyaltam... Ma eléggé összekaptak anyuval, egy hülye buli miatt.
- Hmmm... Valamennyire meg  tudom érteni Josét- suttogta apu. Tágra nyílt szemekkel néztem rá,  ezzel jelezve , hogy magyarázatot várok, de mivel vezetett nem hiszem, hogy feltűnt neki.
- Ezt hogy érted?- kérdeztem.
- Csupán úgy gondolom, hogy anyád néha túlságosan szigorú veletek. Nem értem, miért nem engedi el az öcséd egy tíz percnyire lévő partyra, ami ráadásul az egyik ismerősénél lesz...
Elgondolkodtam a hallottakon. Tényleg, anyu miért nem engedi sehová?  Meg engem sem nagyon, csak ha elég kitartóan győzködöm. Megértem, hogy aggódik, szülőként én is biztos ezt tenném. De ha már apu is úgy gondolja, hogy anya túlzásba viszi a tyúkanyóskodást, akkor lehet, hogy nem velünk van a baj.
- Kiszállás!- húzódott le apu az út szélére.
- Köszi, hogy eldobtál!- nyitottam az ajtót, de kiszállás előtt még nyomtam egy puszit az arcára. Kipattantam, majd néztem, ahogy elhajt. Elindultam befelé, de alig jutottam a bejáratig, máris sikerült összefutnom a HÜLYEGYEREKKEL. Csupa nagybetűvel.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit idős hozzád ez a pasas? Az apád lehetne.
Csessze meg!
- Talán, mert ő az a apám- válaszoltam flegmán, mire Noel szemöldöke felszaladt a homloka tetejére. Nem tudom, mi ilyen meglepő ezen.
- Na, szia!- fordult meg, és bement az épületbe. Egy kis ideig néztem utána. Magas volt, kb. egy fejjel magasabb nálam. Sötét haját elég érdekesen viselte, hátul szinte kopasz volt,  és a hosszabb részt hátrazselézte. Tipikus tükörmajom kinézet. Gyorsan kivertem őt a fejemből, és bementem. Még a  szekrényemben kutattam, amikor valaki kettétörte a derekam. Sonia szokás szerint rám ugrott, én meg szokás szerint majdnem kinyiffantam.

- Lassabban, hé!- röhögtem fel- Már törzsvendég vagyok a csontkovácsnál!

- Bocsesz- nevetett fel ő is.

Nagyon szeretem Soniát. Barna haja gallérként terült el a vállán. Csinos volt, mint mindig, és bolond egyben. Sárga Minionos pólót vett fel, kék kantáros gatyával és fekete bakanccsal. Ha nem nézette meg velem azt a filmet ezerszer, akkor egyszer sem.

- Milyen órával kezdünk?- kérdeztem.

- Társadalomismeret.

- Oké- kotortam ki a tankönyvem. Illetve kikotortam volna, ha nem hagytam volna otthon...
Ezt nem hiszem el! Nem lehetek ilyen béna!
- Van valami baj?- érdeklődött Sonia.
- Mit kapok Roberts- től, ha nem hoztam felszerelést?- húztam el a szám.
- Ajjaj!- jött a válasz.
Gondoltam...
- Mindegy- sóhajtottam- Úgy is utál, ez már semmiség.
Sonia bátorítóan megszorította a karom, majd berángatott a terembe. Leültem a helyemre és imádkoztam, hogy valami csoda folytán a tanár megbetegedjen. Idegesen figyeltem a teremben lévő káoszt. Húszan voltunk bent, mégis olyan volt, mintha minimum ezren lennénk.
- Gyerünk! Csak gondolj arra, hogy... megcsúszik a folyosón!
Kérdőn néztem fel.
- Ki mondta ezt?- fordultam körbe. A padtársam, Jake, furcsán nézett rám.
- Senki nem mondott semmit...
- Biztos ez?- csodálkoztam?
- Jah.
- Akkor biztos csak képzelődtem- ráztam meg a fejem. Jake hitetlenül felröhögött, majd felállt mellőlem és ráült Noel padjára.
- Ne foglalkozz vele!- hallottam újra- Nem tudja, kivel van dolga. Te csak koncentrálj a feladatodra! 
Kétségbeesetten pillantottam magam mögé, Sonia magazint olvasott, Steve PS- ezett a pad alatt... Nem ők voltak. De akkor vajon ki lehetett?
A következő pillanatban kinyílt a terem ajtaja, és belépett... Az énektanár. Mindenki kérdőn nézett rá.
- Üljetek a helyetekre! Mrs. Roberts kocsija lerobbant, most én fogom helyettesíteni! Foglaljátok el magatokat, de CSENDBEN!- kiáltotta, mert rögtön hangzavar keletkezett.
Hatalmas kő esett le a szívemről.
- Hé!- bökött meg Sonia- Piszok nagy mázlista vagy, tudsz róla?- nevetett fel. Erőltetett vigyort villantottam, majd visszafordultam.
-Nem rossz, de máskor igyekezz jobban!
Mi a frász ez? Tényleg kezdek megőrülni?
- Zozo! Figyelj már!- pöckölte meg a fülem Jake- Hallottad egyáltalán mit mondtam?
- Persze...
Persze, hogy nem...
- És?
- És...
Mondj nemet!
- ... nem!
- Miért nem?- túrt a hajába- Óriási gázban leszek!
- Épp ez a lényeg! Ne enyhülj meg!
- Miért is?- kérdeztem magamtól, de Jake válaszolt.
- Mert ez már a harmadik hiányom matekból, és már tuti egyest fog adni! Kérlek!- nézett rám.
Szóval matekházi....
- Oké, egy pill....
- Ostoba! Ne add oda! Érezd, ahogy kérlel! Érezd a kétségbeesést! Hát nem csodálatos?
- Nem!- kiáltottam, a kelleténél kicsit hangosabban. Az egész osztály felém fordult.
A franc...
- Valami baj van, Ms. Stock?
- Nem, semmi- válaszoltam, és éreztem, ahogy elpirulok. A tanár biccentett, én pedig Jake- hez fordultam újból. Belenyúltam a táskámba, és elé dobtam a matekfüzetem.
- Tessék!
- Örök hála!- nyitotta ki, és már neki is kezdett a házi másolásába.
- Amatőr! Nem baj... Majd megtanítom én neked, hogyan kell elbánni az ilyen idiótákkal.
Már megint ez a hang! Mi ez?
- Te, Zozo!- fordult felém Jake.
- Mi az már megint- dörzsöltem meg az arcom.
- Ez is a házi része?- mutatott a füzetembe. Belenéztem, majd szerintem teljesen lefehéredtem. A füzetben ez állt:
"Ahogy Te forgattad szívemben a tőrt, úgy fogom én is a Tiédben, de amíg Te csak képletesen tetted ezt, én a valóságban fogom!"
- Nem, ez csak...- hebegtem- ... csak egy...
- Mindegy! Amúgy... Király dalszöveg lenne! Tessék!- dobta elém a spirálfüzetet. A következő pillanatban csöngettek. Jake felállt mellőlem, és kifelé indult. Én megbabonázva ültem a helyemen.
- Íme az első feladatod! Ne okozz csalódást!
Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a fejem nagyot koppan a földön...

1. Fejezet

Út a lehetetlenbe

1. fejezet

  Sokáig azt hittem, hogy átlagos vagyok. 173 centis magasság, zöld szem, vékony testalkat. Egyedül a hajam volt különleges. Scene szerettem volna lenni, ezért lilára festettem, kék ombre-val. 

Anyu nem nagyon lelkesedett miatta, de beletörődött. A nevem volt még szokatlan: Arizona. Apám szerette volna, ha így hívnak, mivel ott született. Ezen kívül minden olyan volt, mint egy egyszerű lány életében. De egy nap minden megváltozott...

~3 hónappal korábban~

Reggel éktelen ordítozásra keltem. Az öcsém volt az, és az anyukám. A kis hülye már megint bevágta a hisztit valamiért. Mindig ezt csinálja, akárhányszor valami nem tetszik neki. Anya próbál higgadt maradni, de általában hamar kijön a sodrából, és nem hibáztatom miatta. Ránéztem az órámra: fél hét volt. Na! Még jól is jött, hogy veszekedtek különben elaludtam volna. Komótosan feltápászkodtam, és elindultam lefelé. 

- José, utoljára mondom, hogy nem mehetsz el Jessie bulijára!

Ezt anyu mondta, José pedig az öcsém becses neve. Anyu mexikói, Maryanak hívják. És mivel engem apu nevezett el, egyértelmű volt, hogy az öcsém nevét anyu fogja kitalálni. Így lett ő José Stock, én pedig Arizona. Az iskolában csak Zozo-nak becéznek.

- De anya, ez lesz az utolsó közös bulink a gimi előtt! Nagyon fontos, hogy ott legyek!

- Ha jól tudom Jessie-vel egy osztályba fogtok járni, nem így van?

- De az nem ugyanolyan...

Önelégült vigyorral figyeltem őket. Szegény José, elég nehéz felfogású volt. Nem bírta megérteni, hogy 15 évesen nem mászkálhat akármerre. Majd, ha 17 lesz, mint én... 

- Hogy állunk?-kérdezte egy fojtott kacaj kíséretében apu, aki épp akkor jött le a lépcsőn.

- Egyelőre anyu vezet, de José sem adja fel.

- Úgy érzem ez is egy mulatságos vita lesz. Kérsz pirítóst?

Na igen, ő apu, a titkos szövetségesem. Ritkán szólt bele anya és José veszekedéseibe, csak akkor lépett közbe, ha nagyon eldurvultak a dolgok. Általában mi ketten a háttérből figyeltük az eseményeket.

- Igen, kérek szépen- válaszoltam- Sok lekvárral!

- Kérésed számomra...- mosolyodott el, majd bement a konyhába, hogy nekilásson a reggeli elkészítéséhez. Általában minden reggel így kezdődött. Miközben apu kenyeret sütött, felmentem a szobámba, hogy készülődjek. Gyorsan csekkoltam az időjárás- jelentést, majd kinyitottam a szekrényem, hogy kiválasszam mit vegyek fel. Egy sztreccsfarmer, és egy lenge fehér blúz mellett döntöttem, magas sarkú bokacsizmával. Nyár elejére tökéletes Utah-ban. Felkaptam a táskám, és egyenesen a konyhába mentem, ahol már várt rám a frissen sült pirítósom, sok-sok eperlekvárral. Vidáman huppantam le apu mellé, aki már rég nekikezdett saját adagjának elfogyasztásához. A bejárati ajtó csapódása hallatszott, majd pár pillanattal később anyu jött be az étkezőbe. Arca szomorúságot tükrözött.

- Mi történt?- kérdeztem.

- Elment az iskolába.

- Gyalog?- ráncoltam a szemöldököm, és apu is hasonlóan méregette anyut.

- Azt mondta egyedül akar lenni. Majd megbékél.

Apu gondterhelten sóhajtott, majd megkérdezte, hogy indulhatunk-e. 

- Egy pillanat, csak még megmosom a fogam!

- Rendben, de siess!

Felrohantam a lépcsőn, és gyorsan megmostam a fogam. Felraktam egy nude sminket, majd kifelé indultam. Eszembe jutott, hogy nincs nálam hajgumi tornaórára, ezért visszafordultam, de amit a tükörben láttam, az nem én voltam. Egy fekete hajú lány nézett vissza rám, angyalszárnyai voltak. Megdörzsöltem a szemem, és a kép eltűnt.

- Biztos csak képzelődtem- ingattam a fejem, majd hallottam, ahogy apu dudál a ház elől, így hármasával szedve a lépcsőfokokat futottam le. Még a végén otthon hagy...